Az utóbbi két hétben gyors egymásutánban értek a felismerések és hatások. Miközben párhuzamosan járok a két, zárt csoportos dráma kurzusra, rendszeresen látogatok olyan, alkalmi színjátszót, amelyet hangulata miatt, vagy az alkalmat tartó drámatanár miatt nem akarok kihagyni. Talán már korábban írtam arról, hogy mind a zárt csoportoknak, mint az egyszeri alkalmas színjátszóknak megvan a maguk szerepe, és egyik sem jobb a másiknál. Csupán már szerepet töltenek be a színjátszás szenvedélyében. Ez a két hét pedig pont arról szólt, hogy ezeknek a különbségeknek a pozitívumait újra felismertem.

A nyáron csupán néhány alkalmam volt rá, hogy elmehessek új színjátszó csoportokba, hogy ott új drámainstruktorokat, játékokat és formákat ismerhessek meg. A Facebook-hirdetések sajnos csak részben tudják lefedni a budapesti színjátszós programokat, néhányat azon kívül érdemes keresni. De sok közösség már felfedezte magának az Instagram-ot, és kizárólag ott hirdetnek. Meg persze a saját weboldalaikon. Ez utóbbi két platform segített, hogy felfedezzem, hogy néhány kőszínház is hirdet ilyen alkalmakat. Ezekben a színházakban a drámatanárok főleg a gyerekek számára tartanak alkalmat, de néhány helyen vállalják, hogy alkalmanként - nagy általánosságban havi egyszer - felnőttek számára is szerveznek külön eseményt. Amikor most ősszel elmentem az egyik ilyen alkalomra, meglepve tapasztaltam, mennyi köztük a pedagógus. Ez pedig azért volt számomra pozitív tapasztalat, mert a tanárok, akik itt nyitottak voltak a színjátszásra, nem csupán gyorsan elsajátították a játékot, de ők váltak a leglelkesebb résztvevőkké, és ők hozták be a legviccesebb helyzeteket. Ha találgatnom kellene, ez talán eredhet abból, hogy folyton a gyerekek között vannak, és akarva- akaratlanul is átveszik a fiatalok élénk fantáziáját, játékosságát és alkotási készségét. Ugyanilyen pozitívan hatottak rám a régi ismerősökkel való újra találkozások is, amely természetszerűleg is különösen emlékezetessé tehetnek egy ilyen színjátszó alkalmat.

Amikor pedig két nappal később, a hétvégi kurzusom első alkalma elkezdődött, azért éltem át hasonló érzéseket, mert a kurzus amúgy pedagógusok számára volt hirdetve. Ez csak növelte a motivációmat, ráadásul ennek a folyamatnak a célja a jó játékvezetés. Tehát amíg hétköznap hetente egyszer a jó imprós-előadói szerepet gyakorlom, hétvégente játékokat ismerek meg, és praktikákat sajátítok el azzal kapcsolatban, hogyan érdemes ilyen színjátszó alkalmakat megtartani.

Három nap múlva pedig újra részt vettem az ősz elején elindult imprós kurzus legújabb óráján. Ez pedig szintén olyan új ismereteket adott nekem, amely adott nekem egy elképesztő felismerést: jó színházat könnyű csinálni! Elég hozzá egy egyszerű, de nagyszerű ötlet, és néhány játszó. Azon lepődtem meg, hogy bizonyos helyzetek, gyakorlatok és ezeknek a bátor újragondolása akár egy teljesen új improvizációs színházi formát is létrehozhatnak. Ezelőtt abban a hiszemben voltam, hogy egy jó improvizációs előadáshoz szükséges minimum hat-hát fő. De ez messze nincs így. Itt fedeztették fel velem, hogy egy csöppnyi kreativitás és néhány lelkes- akár három-négy játszó is elég hozzá. Ezért pedig óriási hálával tartozom ennek a lelkes csapatnak!

Tehát, a fenti soraim segítettek megfogalmazni, hogy minden drámás kurzusnak megvan a maga célja, és jó alkalmazhatósága, legyen az akár egyszeri nyílt alkalom, heti rendszeres ugyanazzal a csoporttal, vagy egy egész napos hétvégi. Ami összeköti őket, annak az eredménye, hogy mindig új ismereteket nyerhetünk, motiválttá tesznek és a színjátszós készségeiket is folyamatosan szinten tartja, vagy éppen erősen fejleszti.