Amikor megfogalmaztam magamban, hogy a drámás eszközök közül a színházi improvizáció érdekel, jó néhány tanárom jelezte vissza, hogy ebben a formában ők Keith Johnstone-t veszik alapul. A névvel még nem találkoztam korábban, de ajánlották a könyvét, mint alap irodalmat. Így visszagondolva ezt csak részben vélem igaznak.

Keith Johnstone a londoni Royal Court Theatre, az „írók színházának” drámatanára. 1956 óta van a színháznál. Sajátos módon kezdett improvizációt tanítani a színészeknek, saját kreativitásuk fejlesztésére. Színházi Gépezet nevű társulatán belül is folyamatosan kísérletezik a színházi improvizáció új formáival. Számos játékot talált ki és elemzett, közben beiktatva azt a szokást, hogy a játékban résztvevők adjanak visszajelzést arról, hogyan élték meg a maguk által eljátszott történéseket. Húsz éves munkájának és tapasztalatainak eredményeképp született meg 1979-ben az IMPRO. Improvisation and the Theatre című könyve. Ebben igyekszik az olvasók számára beszámolni a színházi improvizációban megélt tapasztalatairól, a különböző játékokról és az improvizáció fontos szabályairól. Magyar nyelven 1993-ban, a Közreműködés Háza kiadásában jelent meg, Honti Katalin fordításában.

A könyv elején Johnstone saját magáról ír, itt meg is fogalmazza a könyv okát. A felnőttek időről-időre eljutnak egy pontra, amikor mindent szürkén látnak, kiégettnek érzik magukat, úgy érzik a tehetségük elhagyta őket. Mindig ezek ellen az érzések ellen küzdött. Célul tűzte ki, hogy a felnőtteket a játékon keresztül visszavezesse a gyerekkor érzéséhez, és ahhoz az érzéshez, amit akkor éreztek: a szárnyaló fantáziához, kreativitáshoz, és a spontaneitás félelem nélküli használatához. Izgalmas volt olvasni, hogyan ismeri fel saját érdeklődési körét, hogyan kísérletezik a színdarabok írásával és tréningek megtervezésével. A fejezet értéke szerintem abban van, hogy ráébreszti az olvasót, hogy valójában a hétköznapi életben is mennyi lehetőség lenne a játékra, a kreatív cselekvésre. Bárhol és bármikor. Elég hozzá a képzelőerőnk, ami mindannyiunkban megvan, még ha olykor félünk is bevallani.

Johnstone számos játékot alakított ki és gyűjtött össze, amelyeket státuszjátéknak nevez. Az alapot két ember kapcsolatának megléte és változásai jelentik, ez az alapja több gyakorlatnak.
A státuszjátékok önismeretre és empátiára tanítanak. Viszont a játékosok hozzáállásától függ az, hogy mennyire lesz a játék vicces, vagy éppen drámai. Hogy a játék jól sikerüljön, nem kell feltétlenül, hogy mindig vicces legyen. Az igazi értéke abban rejlik, hogy a játszók rádöbbennek valami újra magukról, vagy a helyzetben megélt lehetőségeikről. 4-5, részben eltérő státusz játékot mutat be a fejezetben, és mindegyiknek az alapja, hogy a játékban szereplő személyek nem azonos státuszúak. A „nem azonos státusz” alatt lehet érteni eltérő érzelmi viszonyt a felek között, de természetesen az egyszerű főnök-beosztott, szülő-gyerek, idős-fiatal, határozott-határozatlan személyiségű szerepkörök is értendőek alatta.

Spontaneitás című fejezete elején összefoglalja a rögtönzésről vallott nézetét, miközben rámutat, hogy az iskolák olykor mennyire veszélyesen kiölhetik a spontaneitás szükségességét a gyerekekből. Ezt követi egy, a szerző könyvére jellemző vonás, hogy a tárgyalt témákat a pszichológiai oldaláról is elemzi. Ez sincs másképp ebben a fejezetben. Éreztem, hogy ezek a gondolatmenetek azért fontosak, hogy ki legyenek mondva, amiket ugyan tudunk, de képtelenek vagyunk megfogalmazni. Ez főleg a kezdő imprós játszóknak segíthet, hogy hamarabb elengedjék a gátlásaikat. Erre a legjobb példát szerintem Johnstone az obszcén kifejezések elhangzásáról való gondolkodásában írta le a legjobban. Mivel az improvizáció a spontán önkifejezésről szól, talán nincs is értelme túlságosan öncenzúrázni magunkat egy ilyen helyzetben. A fejezetben elhangzott másik nagyon fontos szabály az eredetiséggel kapcsolatos. Sok, főleg kezdő játszónak azért nem megy az improvizáció, mert valami nagyon eredetit, frappáns dolgot, vicceset akarnak bemutatni. Időbe, és sok játékba telik számukra, amíg ráéreznek, hogy akkor is lehetnek jók, ha elfogadják azt, ami az elsőre eszükbe jutott, az adott pillanatban. Az elfogadás a másik nagy szabály, amelyre Johnston fejezetet fordít. Példákkal illusztrálja, mennyire jobban működnek a jelenetek, ha a jelenetben résztvevők elfogadják egymás ötleteit, és nem blokkolják őket.  Nagyon frappáns példával illusztrálta ezt Johnstone:

Ha a partnered izzad, legyezd magad. Ha ásít, jegyezd meg: „Későre jár, ugye?”
Ha egyszer az ember megtanulta az ajánlatokat elfogadni, akkor többé semmilyen véletlen nem akaszthatja meg a cselekményt.

A 6. alfejezetben vegyesen mutat be játékokat, amelyek a játszókkal az elfogadást és a spontán helyzetekben való otthonosabb mozgást kívánják elősegíteni. Az egyik játék a spontán versek írását is javasolja. Ez utóbbi esetet azért tartottam furának, mert inkább irodalmi improvizációnak, és nem színházi improvizációnak érzem. A fejezet végén Johnstone a drámatanárok számára is javasol bátorító mondatokat. Ezek segíthetnek a még bizonytalan játszók számára, hogy otthonosabban érezzék magukat a játékban. Ha pozitív visszajelzést kapnak, könnyebben oldódnak fel, és bátrabban mennek bele a játékokba is.

A meseszövés fogásai fejezetében, ahogy a címe mutatja, olyan játékokat mutat be, amelyek történetalapúak. A spontán történetmesélés is fokozottan segít azoknak, akik nem tudnak történeteket elmesélni – történjen az akár írásban, akár verbálisan. Az első alfejezetben bemutat néhány olyan játékot, ami a kreativitás beindulását segítheti elő. Majd sorra jönnek a történetmesélős gyakorlatok, ami alatt olyan részgyakorlatok is értendőek, mint a képekre való asszociálás, vagy a közösen megalkotott karakterépítés. Szerintem, a történetalkotások során az egyik legfontosabb szabályt a fejezet végén fogalmazta meg: a történetben állandóan jelenjenek meg a fordulatok, hiszen mindig ezek viszik előrébb a történetet, ezek törik meg a rutint.
Ebben a fejezetben szintén olvashatóak olyan gyakorlatok is, amelyek véleményem szerint inkább írásra alkalmasak, és nem a színházi, drámás játékokat erősítik. Interjúk című játéka sem feltétlenül történetmesélős, mégis a fejezetben kapott helyet.
Az egyes játékok eredetét, a kialakulásának körülményeit is leírja, amivel segít különbséget tenni aközött, melyeket kísérletezett ki saját társulata és melyeket ismert meg más színházi csoportokból. Olykor viszont zavaró, hogy a játékok végén megállapítja, mi vicces az adott gyakorlatban, vagy mitől válhat rosszá. Bár úgy hiszem, az, hogy mi vicces, teljesen a személyiségtől függ. Hasonló a helyzet az egyes példákkal is, amelyeket felhoz. Nem egyértelmű, hogy egy játékra bemutatottat jó, vagy rossz példaként hozott-e fel.

Johnstone sokat foglalkozott a Royal Court Theatre-ben maszkmunkával is, amellyel külön fejezetben foglalkozik, de ez a fejezete, úgy éreztem, nagyon különbözik a többitől, és kevésbé foglalkozik klasszikusan a színházi improvizációval. Saját megállapítása szerint, a maszkokkal való foglalkozás a színházi munkák egyik alapvető eszköze lenne, és a fejezet részben azért is íródott, hogy aggodalmát fejezze ki azért, mert a maszkmunka egyre kevésbé jelenik meg a színházakban. Erre ugyanis a nézőknek már nincs igénye, az számukra egy érthetetlen forma.

Nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni Jonhstone könyvét. Izgalmas volt számomra olvasni a szakmájában elveszett drámatanárt, aki új formákkal kezdett el kísérletezni, és végül saját újításainak köszönhetően erősen hatott a színházi improvizációra. Könyve sokak szerint alapmű, de a könyv végére én ebben egyre inkább kételkedtem. Valóban leír sok fontos szabályt, ami az improvizációban evidens, de a játékok leírásában és a rendszerezésében nem éreztem egy egyértelmű irányt. A művéből részben világossá válik, hogy a színházi munkában valamennyire jártas személyeknek is íródott, hiszen sok kortársa munkáját említi és hivatkozik. De pont ezért a magyar olvasónak nem igazán mondanak sokat ezek a nevek. Egyes mondatainál nem egyértelmű, hogy azt a vicc kedvéért írja le, vagy figyelmezteti az olvasót, hogy ezt-vagy azt kerülje el a játékok alatt.

Természetesen az improvizációt nem tanulhatjuk meg kizárólag könyvekből. Sőt! A könyvek csupán útmutatók, ötletadó írások. Megtanulni leginkább együtt, a közös játékok során lehet. És Johnstone ebben igen jó. A drámatanároknak, akiknek volt szerencséjük találkozni vele, ez volt a benyomásuk.