Nagyon régen írtam új blogbejegyzést, és ennek számtalan oka volt. De a színjátszás ettől még nem került háttérbe. Az utóbbi egy évben bevállaltam egy folyamat alapú, úgymond haladó színjátszót. Ez sok új tapasztalattal járt együtt, és ráerősített az eddigiekre. Ez az írás hónapokkal azt követően született, hogy részt vettem a HatásSzünet Műhely első, zárt, folyamatalapú színjátszóján. Ebben nem csupán ennek a színjátszónak a haladós folyamatáról, hanem általában, a folyamat alapú színjátszó csoportok jellemzőit is igyekszem bemutatni – ahogy én megismertem.

Kezdetben vala az első csoportkép

Szilvi és Heléna 2019-ben alapította meg saját színjátszóját, a Hatásszünetet, ami az óta is szépen fejlődik. Egyre több program van, és egyre népesebb a játszóközösség. 2021 őszén indították el első haladós csoportjukat, erre jelentkeztem én is. Bár kezdetben nagyon nem találtam meg magam, az új környezet és új emberek között kicsit bizonytalanul és nehezen oldóttam fel. Ezen szerencsére azért 1-2 alkalom után túljutottam, és a játszókkal is utána nagyon könnyen ment a közös játék. A csoportban, amelynek célja végül egy előadás felépítése lett, tíz játszó maradt, akikkel együtt kezdtünk el dolgozni, jeleneteket alkotni, és egyáltalán, mint előadók, összeszokni. Ehhez elengedhetetlen volt Szilvi és Heléna tapasztalt drámatanári jelenléte és segítőkészsége, ahogy a többi játszó nyitottsága is.

Zárt, folyamat alapú színjátszó csoportba kerülni mindig nagy élmény. Nagyon is hat az emberre, a komplexitása miatt. Egyrészt rengeteg, nagyon különböző stílusú gyakorlatot megismer az ember, és ezek mindig azt a célt szolgálják, hogy fejlődjenek a színpadi képességei. Ennek, a körülbelül kilenc hónapos időszaknak is az egyharmada elsősorban a képességeink felfejlesztéséről szólt. A magabiztos színpadi jelenlétnek ugyanis alapvetőnek kellett lennie ahhoz, hogy a résztvevő jól játsszon jelenetben.

Valamikor januártól kezdtünk összetettebb jeleneteket létrehozni, illetve már meg is született a jövőbeli előadásunk kiinduló témája. Ez alapján, a drámatanáraink olyan színdarabokat ajánlottak meg számunkra, amelyek kiindulópontjai lehettek annak, később hogyan épüljön fel az előadásunk, és mi legyen a története.

Három Ibsen dráma (Kísértetek, Nóra, Hedda Gabler) ötvözetéből születtek meg a mi karaktereink, és az ő történeteik. Az előadásunk konkrét megalkotását megelőzte az, hogy erről a három drámáról beszélgettünk, néhány jelenetet megalkottunk belőle, és sokat beszélgettünk a karakterekről.

A drámatanáraink: Heléna és Szilvi

A mi történetünk végül Nara és Torin, Thomas és Elena, illetve Hella és Jens házaspároktól szóltak, akik mind úgy döntöttek, jelentkeznek házassági terápiára. Az eltérő élethelyzetben és eltérő problémákkal rendelkező párok történetét párhuzamosan jelenítettük meg, két idősíkban: egyrészt a terápián, másrészt a terápián kívüli életüket jelenítettük meg. A mi csoportunkban több volt a lány, így a felépített darabban más lány alkotta a feleségek terápián résztvevő és a terápián kívüli megfelelőjét. Ez egy jó rendezői ötlet volt, így mindenkinek viszonylag hasonló súlyú szerep jutott. További meg kell még említeni, a férjek mellett a terapeuta karaktere szerepelt még, mint állandó karakter, arányaiban ő szerepelt a legtöbb jelenetben.

A színdarabunkra való gyakorlás egy nagyon termékeny, sok játékra és ötletelésre teret adó folyamat, és mi, a résztvevők hétről-hétre vártuk az új alkalmat, ahol mindig valami újat hozzáadhattunk a saját szereplőnk világához és jelleméhez, a saját ötleteink és a drámatanáraink megajánlása alapján. Így nem is meglepő, hogy minden játszó úgy élte meg, hogy a haladós folyamatunk utolsó három hónapja mintha egy szempillantás alatt telt volna el.

Ennek a folyamatnak végül a bemutató volt a kicsúcsosodása nyár elején. Bátran mondhatom, hogy ez a csapat szerencsés csillagzat alatt született, mert nemcsak, hogy az egész csapat a folyamat végéig együtt maradt. Ezen kívül nem csak egy, hanem két alkalommal, plusz egy nyilvános főpróba alatt is bemutathattunk a megalkotott előadásunkat. A résztvevők nagyon össze tudtak szokni, egy kifejezetten sikeres és szeretetben bővelkedő csapattá tudott válni. Ez azért jöhetett ilyen sikeresen létre, mert 1. a drámatanáraik támogató és egészséges légkört hoztak létre, 2. a játszók maguk is egymást segítették, aminek hatására látványos átalakuláson mentek keresztül. Minden résztvevő nagyon magabiztos színpadi rutint sajátított el, és az előadást sem nyűgként, hanem élvezhető tevékenységként élte már meg.

Az izgalom a háttérben is a plafont verte

Az utolsó előadást követően könnyes volt a búcsú. Mindenki jó élménnyel vált el egymástól, és sajnáltuk, hogy vége van. Egymástól, és a karaktereinktől is búcsút vettünk. Nyílván nem csak én gondolkodtam el a csapatból azon, a közös történetünk után hogyan élhettek volna tovább a karakterek. Erről egy rövid játékot is játszottunk, azon a bizonyos utolsó estén.

Van-e esély arra, hogy Nara, Torin, Thomas, Elena, Hella, Jens és a terapeuta újra megelevenednek? Ezeknek a haladós csoportoknak az egyik nehézsége mindig abban áll, hogy a résztvevők sok idejüket fektetik bele. És ha egyszer vége lesz, nagyon kicsi az esély arra, hogy újra lehessen kezdeni. De persze minden a személyes szándékon múlik.

Szóval, soha ne mond, hogy soha. Igaz?

Balról jobbra: Berci, Szilvi, Zsanett, Debi, Gergő, Réka, Niki, Heléna, Médea, Laci, András, Zsófi, és persze az általuk életre keltett karakterek