Megkezdődtek az enyhítések, és bár korlátozottan, de újra elindultak a drámás programok. Persze ez az indulás nagyon nem könnyű. Továbbra is mindenkit figyelmeztetnek az óvatosságra, és persze minden kötelező szabálynak a szervezők igyekeznek eleget tenni. De valószínű már nekik is elegük van. Kinek ne lenne?

Május végén kibújhattunk az otthonainkból, hogy újra életet hozzunk be a saját környékünkre. Kimondhatatlanul hiányoztak már az élő alkalmak. Az online színjátszók ugyanis talán mindenki számára túl sokáig tartottak. Én ez nagyon monotonná és megerőltetővé vált. Ahogy lassan újraindult az élet, és elkezdték hirdetni újra a drámás programokat, egy fontos dolog feltűnt: több színházi csapat eltűnt. Elsősorban azok, amelyek a színjátszást nem hivatásosan csinálták, csak korábban megalakultak. Valószínűleg ők érezték meg leginkább a karantént, és a távolsági lét leginkább őket sújtotta.

Más társulatok, amelyek kurzusokkal, vagy előadásokkal dolgoztak, ugyan visszatértek, de vagy hihetetlen gyorsan, nagyon sok programot akarnak csinálni, hogy újra bevételre tegyenek szert, vagy csak egy-egy programot csinálnak, néha azt is online keretek között hagyva. Az én csapatomnak is meg kellett vívnia a lehetőségekért a saját harcukat, szerencsére ez komoly konfliktusok nélkül sikerült. Újra vagyunk és élőben játszunk, ami nekem fontos szellemi lökést jelentett, annyi egyoldalú, és elsősorban csak neten való kommunikáció után.

A hétvégi előadás. Fotó: Zoltán Gábor Kurdics

De akár egy tőkével rendelkező színjátszó társulat, akár egy lelkes amatőrökből álló csapatról van szó, a még életben lévő különleges szabályok nekik is rengeteg kihívást jelentenek. Nagyon nehéz kiigazodni a jogszabályok értelmezésének kusza labirintusában, miközben az egyes kerületek hatalmi szervei is itt-ott mást-mást állítanak. A színjátszók próbálják minél több ember számára biztosítani, hogy kényelmesen és nehézségek nélkül eljárhassanak a programjaikra, de egyelőre úgy tűnik, még mindig intsabil a helyzet, hogy meddig és hogyan tehetik meg ezt.

Ennek ellenére a június végi mérlegem úgy érzem, egészen bíztató kezdet: a saját csapatom is elkezdett nyitott impro műhelyeket tartani, egy másik színjátszót pedig elkezdtem újra rendszeresen látogatni. Ennek a két helynek a közössége megmaradt a téli leállások ellenére is, ráadásul egyik társammal még belekezdtünk egy mélyebb kurzusba is. A múlt héten annak a kurzusnak vége lett, és annak betetőzéseként előadtunk egy történetet – bár elsősorban magunknak, mert a közönségünk csak 1-1 meghívott emberből állt. De már ez is valami. Izgalmas lehetőség volt az is, hogy a hétvégén pedig egy különleges színházi előadásban is kaptak egy kisebb szerepet.
Szóval a drámás világ lassan, de biztosan beindult, és reméljük hamarosan újabb kalandok kezdődnek!